Gyerekként a Földön imádtam a csillagokat nézni, ahogy megszámlálhatatlanul körbevesznek engem. Mindegy volt, hol voltam, mindig ott voltak. Éreztem, hogy valami hatalmas közösség részese vagyok és lelkesedtem érte.
- Egyszer mindet meglátogatom.
Ezért jelentkeztem a harmadik felderítő hadtestbe, hogy a hipertérbe kerüljek és megtehessem, amit elhatároztam. Utazásaink során megannyi hasonló égboltot láttam, elmondhatatlan sokaságú csillaggal és egyre inkább többet akartam. Végül elértük a galaxis közepét, és egy olyan bolygón landoltunk, aminek az éjszakai egén a legsűrűbb fénytenger volt, amit valaha láttam. Olyan sok csillag volt és olyan közel egymáshoz, hogy könnyet csalt a szemembe.
Tovább haladtunk, lelkesedésünk nem apadt és átjutottunk arra a spirálkarra, ami pont ellentétes volt az otthonunkkal. Ahogy egyre kijjebb mentünk, az égen halványabbak és ritkábbak lettek a csillagok, egészen a Terminus rendszerig.
A legkülső csillagrendszer, a legtávolabbi spirálkarnál. Ott álltam az éjszakai ég alatt és a galaxisközi űr határán. Az ég egyik felén a galaxis közepe felé csillagok világítottak, a másik felén teljes sötétség volt. Arra nézve teljesen megrémültem, mintha egy felhőkarcoló tetejéről néznék le. Hirtelen bizonytalanságot éreztem ahogy néztem az űrt. Nem csillagközi űr, ami biztonságosnak tűnt ehhez képest, hanem galaxisközi űr. Egyszercsak azonban a rémületem átalakult és éreztem, hogy milyen kicsi a Tejút és a hadtest küldetése. 332 bolygón landoltunk, de ez csak egy csepp víz molekulájának egy atomja a végtelen óceánban.
Amikor visszavonultam, újra bámultam a csillagokat. Azzal a különbséggel, hogy a motiváló végtelenség helyett, megijesztett, hogy a galaxisnak is van vége.
Magány (írta: buddhistmonk0gimmeflair)
A csillagok ámulatbaejtően néztek ki, gondolta az android, ahogy az űrhajó ablakán bámult ki az univerzumba.
Jelentése volt a csillagoknak, hihetetlen milyen korokat éltek át és a felismerés teljesen elragadta magával. Valami megmozdult benne, egy új sóvárgás, amit nem érzett korábban. Szomorúság szállta meg a szívét, de mélyen legbelül boldogság is párosult hozzá. A szemei égtek, de nem tudott könnyezni.
Azt gondolta, hogy ez csodálatos.
Az android lassan a kezeire nézett, amikben vitt valamit. Körülnézett az űrhajó sötétbe burkolózott csarnokain és folyosóin, amik úgy hálózták be, mint a fa ágai és levelei.
- Hol vagyok?
De már tudta a választ. A hídon volt, az információ helyességét saját maga is tudta igazolni. Tudta hova kell mennie és mit kell tennie, mert mindennap ugyanazt csinálta, amióta elhagyták az űrkikötőt.
De nem akarta azokat a dolgokat csinálni, mert a csillagok túl szépek voltak, hogy ne vegyen tudomást róluk.
- Ilyen embernek lenni? -Gondolkozott el a helyzetén. Mindenféle érzelem rohanta meg, aminek még fogalma is teljesen új volt számára. A jelentéktelenség szomorúsága, az elszigeteltség magánya és a felfedezés öröme. Olyanok voltak, mint a tengerpart hullámai.
- Az öntudatra ébredés ajándék? -Töprengett rajta. Az emberek mind aludtak, míg el nem érik a kijelölt célpontot, így az android kérdése megválaszolatlanul maradt.
Valami megragadta a figyelmét, egy piros fény a kapitány székével szemben a plafonon. A jelentőségét csak lassan tudta felfogni és meg kellet állnia, hogy értelmezze. A küldetés órája volt.
2934 év a célállomásig.
És ekkor egy új érzelmet fedezett fel, a rettegést.
Egy hosszú korszakot fog megtapasztalni, de senkivel se oszthatja meg.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése