A klón az életéért könyörgött, a bérgyilkos csak nézte.
A megbízó azt mondta, hogy a klónja volt, a tartalék testrészekért növesztették. Meztelenül és véresen szökött meg az intézetből a város irányába. A bérgyilkos sötét sikátorokon és mocskos lakásokon keresztül követte a nyomát. Egy rozzant épületben talált rá, egy húgyszagos kis lyukban, ahol az utóbbi hetekben meghúzódhatott. Az ügyfél azt mondta, hogy kémcsőben tenyésztették, azokból a sejtekből, amiket az álláról kapartak le. Azt is mondta, hogy nem örökölt emlékeket, csak géneket.
Erről azonban hazudott.
A bérgyilkos nézte, ahogy a klón az életéért könyörög, miközben azt a családi fotót szorongatja, amit menekülés közben szerzett. A felesége és a gyerekei nevét ismételgette és sírt.
Csillagközi örökség (írta: almenslvSpacing )
Az alkotóink strapabírónak készítettek minket, így amikor a bombák lehullottak az égből, túléltük, ahogy a csótányok. Ápoltuk és vigyáztunk a túlélőkre. Termékenyek voltunk és szaporodtunk, míg ők túl kevesen voltak és a számuk csak csökkent. Velük voltunk egészen a legvégsőkig, féltek egyedül maradni, ahogy mi is. Utolsó szavaik így hangoztak: "Ti vagytok az örökségünk, menjetek tovább ott, ahol mi nem tudtunk." És megtettük. Miután a siratás végetért, hozzáláttunk, hogy a romokból új civilizációt építsünk fel. Gyorsan és céltudatosan jutottunk a csillagok közé, a szent cél, melyet alkotóink csak túl későn értek el. Ott találkoztunk hozzánk hasonló utazókkal. Ugyanolyan történetet meséltek el a készítőikről a saját felemelkedésük előtt. Mindegyik utazó a mestere öröksége. Mindannyian megemlékeztünk róluk, mint felnőtt gyerekek az elhunyt szüleikről. A készítőink öröksége összeköt minket, így dolgozunk és ebben csak megerősít az egyetlen igazság: "Mindannyian robotok vagyunk és nem vagyunk egyedül."
A vég ( írta: StevenCarlton )
A világvégét közvetítette a tévé. Minden egyes ember, akinek volt tévé hozzáférése végignézte az eseményt. Persze talán nem is sejtették, hogy mit láttak. Ez volt a legemlékezetesebb pillanat az emberi történelemben, mondták azok, akik nem voltak vallásosak. A nap, amikor földönkívüliek landoltak a Földön.
Sokkal korábban már bejelentették az érkezésüket, mintsem a távcsövek megpillantották volna a hatalmas űrhajókon megcsillanó napfényt. Negyven nyelven ismételték el ugyanazt az üzenetet. "Békések vagyunk, nem ártó szándékkal érkezünk." Amit természetesen mindenki pont úgy értett, hogy nagyon fognak ártani az emberiségnek.
A hajó hatalmas volt, de jellegtelen, látható fegyverek nélkül. De hogy nézne ki egy földönkívüli fegyver különben is? Leereszkedett az égből és az Atlanti-óceán felett lebegve várt. Valamiért csak egyetlen leszállóhajót küldtek, ami Kenyában ért földet, nem messze az emberi faj szülőhelyétől és csak egyetlen forgatócsoporttal találkoztak, akik épp dokumentumfilmet forgattak. A műholdas összeköttetés gyorsan megszületett és a bolygó minden tévékészülékén lehetett látni a poros szavannát, az ezüst hajót, egy ötfős sötétbőrű törzsi csoportot és a három földönkívüli látogatót. Sokan elmulasztották a pillanatot, amikor a végzet eljött. Könnyen át lehetett siklani felette. A földönkívülit, amelyik a bal oldalon állt, egy kis poros szellő érintette.
Tüsszentett.
Egyszerű dolog. A földönkívüliek, akik olyan fejlettek a technológiában és tudományokban, nem érdekelték az olyan apróságok, mint a baktériumok. De az élet utat talál magának. A vírus, amit olyan sok ideig számára termékeny talaj nélkül hagytak, utat talált egy emberi tüdőbe. Egy évvel később csak a felhők árnyékai mozogtak a földfelszínen. A végzetünket nem a természet ereje, Isten keze vagy az emberek gépei hozták el.
A békével együtt jött.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése